A 39. gyalogezred története az első világháborúban

Seres László:

A debreceni 39. császári és királyi Dom Miguel gyalogezred története az első világháborúban, 1914-1918


2014-ben egy különleges évfordulóra emlékeztünk. 100 éve tört ki az első világháború, amely addig példátlan pusztítást és egy évszázadra kiható politikai, demográfiai, gazdasági, katonai és mentális változásokat okozott. Ki tudná tőlünk, magyaroktól jobban, mivel jár egy vesztes háború, és milyen messzire nyúlnak egy-egy döntés eredményei.
Ebből a háborúból, amely az egész országot mozgósította, és minden anyagi és szellemi erőforrást magénak követelt, a Nagy-Sárrét lakossága sem vonhatta ki magát. A püspökladányi és környékbeli férfiak a 39. császári és királyi Dom Miguel gyalogezred és a 3. honvéd gyalogezred katonáiként harcoltak a királyért, a hazáért… a győzelemért.
Az 1918. július 27-i mozgósítási parancs (amely egy nappal megelőzte a Monarchia Szerbiának átnyújtott hadüzenetét) a 39. gyalogezred egyik részét Bécsben, a másikat Debrecenben érte. Az ezred hamarosan a déli frontszakaszra került, Révújfalu környékére, ahol határbiztosítási feladatokat látott el.
Ezek után az ezredet az orosz frontra küldték. A „harminckilencesek” 1914. augusztus 29-én estek át a tűzkeresztségen az ún. „első lembergi csatában”, amely 165 halottat követelt az ezredtől. A „második lembergi csatában” a szeptember 8-i roham után az ezred egyharmada odaveszett! Ezek után általános visszavonulás kezdődött a túlerőben levő ellenség elől, míg végül a Kárpátok vonalán sikerült megkapaszkodniuk.
Fekete újév köszöntött az ezred katonáira. A két fél a tél folyamán súlyos, felőrlő, embert próbáló csatákat vívott, minek következtében a 39. gyalogezredben március 3-ra 5 század maradt a 16-ból! Nem csak a harcok, hanem a fagyás és a tífusz is sok áldozatot szedett.
Tavasszal megérkeztek az első erősítések, minek következtében az ezred ütközetlétszáma április 14-én 1726 puskára és 7 géppuskára nőtt (a háború előestéjén a látszám 4608 főt számlált). A friss emberállománnyal feltöltött hadsereg intenzív nyomás után végül 1915. május 6-án áttörte az oroszok vonalát, és kiszorította az ellenséget Magyarország területéről.
1915. május 25-én az ezred új feladatot kapott. A „vidrányi parancs” értelmében vonatra kellett szállnia, és útra kellett kelnie a távoli, délnyugati határvidék felé, ahol egy új ellenséggel: Olaszországgal kellett harcba szállnia. Az ezred Galíciától Karintiáig végigutazta a birodalmat, míg végül Kirchbachnál szállásolták el magukat. Az ezred feladata a Plöcken-hágó és a Findenig Kofel közötti határvidék tartása volt az 57. hegyidandár alárendeltségében. Ezen a frontszakaszon nem volt számottevő harci cselekmény a nyár folyamán, leszámítva az uralgó magaslatokért vívott elszórt ütközeteket. Az ezred szakaszai heti váltásban szolgáltak a fronton.
Végül az ezred nagy része szeptember végén a síkságra került, ugyanis ott vívták a nagyobb csatákat. Szeptember 29-én bevagonírozták az I, II. és III. zászlóaljakat, amelyek Mavhinjébe, az Isonzó-folyó völgyébe kerültek hadtesttartalékba. Itt már 3 hónapja folyt a harc a mind számbeli, mind légi fölényben levő olaszokkal.
A sárréti katonák még ebben az évben részt vettek a 3. és 4. isonzói csatában, melyekben irgalmatlan veszteségeket szenvedtek (a 3. csata végére az ezred létszáma 751 főre apadt!), de amelyek során megmutatták bátorságukat és hősiességüket. November 11-én délután 8 támadást vertek vissza délután kettő és negyed hat között. József főherceg egyik jelentése szerint volt olyan alkalom, amikor „… a 39. ezreddel szemben 5 ellenséges ezred állott.” Az egész fennállása alatt a csata utolsó napján veszítette el az ezred a legtöbb embert!
1916 ugyanolyan véres csatákkal telt el, mint az előző év vége. Az év folyamán tavasztól kezdve 5 isonzói „csatának” nevezett vérfürdőt nevez meg a történelem; az olaszok mindent megtettek, hogy a területükről kiszorítsák a Monarchia csapatait. Az összecsapások március 11-én kezdődtek, és hónapokon keresztül tartottak. A 39. gyalogezred az összes csatában részt vett, és többször kellett feltöltenie az állományát a veszteségek pótlására.
Fekete Lajos, egy püspökladányi katona így ír leveleiben az 1917 nyár végén lezajlott ütközetekről: „Tudatom hogy ma reggel megkezdődött a pergőtűz, mégpedig igen nagy erővel, és nagy ágyukkal, és szünet nélkűl tart, ez lesz a tizenegyedik olasz támadás.”

Máshol: „Tudatom, hogy eddig nincs semmi bajom az ágyuzás már negyedik napja egyre tart, még éjjel sem szünetel, még hozzá nehezekkel, gyalogsággal is többször támadott de még idáig minálunk vissza lett verve a helyzet elég nehéz.”
1917 nyarán már komoly gazdasági nehézségek jelentkeztek a Monarchiában és Németországban. A központi hatalmaknak muszáj volt dűlőre vinni a dolgot, és úgy határoztak, hogy az olasz fronton tesznek pontot az évek óta húzódó állóháború végére.
Az olasz front alakulatait német csapatokkal erősítették meg, és nagyszabású offenzívát indítottak október 24-én hajnalban, aminek eredménye a caporettói áttörés volt. Az olasz vonalak szétfeszítése után egészen a Tagliamento-folyóig szorították vissza az ellenséget, amely itt végül meg tudott kapaszkodni. A 39. gyalogezred katonái, akik részesei voltak az előrenyomulásnak, jókedvű, bizakodással teli leveleket írtak ezekben a dicsőséges hetekben.
A olasz hadsereg azonban nem omlott össze. A több százezer hadifogoly és a tömeges dezertálás ellenére antant csapatok támogatásával a Piave folyónál sikerült megállítaniuk a központi hatalmak csapatait, így végül nem sikerült végleges győzelmet aratni Olaszország felett.
Az áttörés és az üldözés sikerét nem sikerült teljes mértékben kihasználni, a front újra megmerevedett. Egészen 1918 februárjáig nem került sor nagyobb hadmozdulatokra egyik fél részéről sem. A két ország, amely alaposan kimerült a háborús évek miatt, nem kockáztatott támadást, amire mellesleg ereje sem volt már.
A háború utolsó évében a kimerült felek erőtlen csatározásainak utózöngéi eltartottak egészen október 30-ig. Végül a központi hatalmak országainak összeomlása betetőzte a 4 évig tartó vérontás értelmetlenségét.
A 39. gyalogezred, amely 3 fronton (déli, északkeleti és délnyugati) teljesített szolgálatot a háború négy éve alatt, és két ellenséggel szemben is megmutatta hősiességét, bátorságát és állhatatosságát, minden erőfeszítése és a mérhetetlen áldozathozatal ellenére sem tudta győzelemhez segíteni a Monarchia hadseregét. A körülmények (gazdaság, politika, haditechnika, vezető katonatisztek, stratégiák, politikusok, na és persze a véletlenek) közös összjátéka folyamán a központi hatalmak elveszítették az első világháborút.
Hősiességükre emlékezve idézzük fel József főherceg lovassági tábornok 1915. április 7-én kiadott 775/hmv. sz. hadparancsát a 39. gyalogezred teljesítményéről:
„Mint ahogy arról személyesen is meggyőződtem, húsvéthétfői harcaink eredményének jelentős része a 39. gyalogezredet illeti meg. Az ezred ezen alkalommal a becsület mezején elvesztette mindnyájunk által mélyen gyászolt parancsnokát, Spiess ezredest. A VII. hadtest örökké hálásan fogja őrizni dicsőségteljes emlékét. A 417-es magaslat körüli harcokban a 39-es ezred, mint már annyiszor, egész kiváló módon kitüntette magát. Régi jó hírnevéhez híven a már elveszett állást, pusztító tűzben, hősies rohammal visszafoglalta és sok foglyot ejtett. Legmelegebb elismerésem fejezem ki ezért. Az ezred majdnem annyi foglyot ejtett, mint ahány katonát számlált…”


Felhasznált irodalom:
Lisznyai Lajos-Töll László:
A 39. császári és királyi gyalogezred története 1756-1918, Debrecen. 2006.
Mátéfy Artúr-Lépes Győző: A császári és királyi 39. gyalogezred a világháborúban, Debrecen, 1939.


Források:
Fekete Lajos tábori levelezése, Karacs Ferenc Múzeum Tagintézmény, Püspökladány